Az 1925. évi XXXV. törvénycikk november 21-ei kihirdetésével a koronaérték helyébe a pengőérték lépett, s ezzel megtörtént a pénzreform, amivel az új pénzegység a pengő, az új pénzrendszer a pengő-fillér lett. Azonban a régi, korona-fillér érték helyett az új, pengő-fillér értékben történő számítás csak 1927. január 1-jével lett kötelező. A törvény kihirdetésétől a kötelező számítás bevezetéséig hátralévő bő egy év egy átmeneti időszak volt, amit az állami és pénzügyi szervek arra használtak fel, hogy egyrészről a forgalom számára megfelelő mennyiségben kiverjék és kinyomtassák, majd pedig fokozatosan és folyamatosan forgalomba helyezzék az új pénzrendszer érméit és bankjegyeit, másrészről folytassák és befejezzék a régi pénzrendszer érméinek és papírpénzeinek (államjegyeinek) kivonását. Az új pénzek forgalomba helyezése 1926 végén kezdődött, míg a régiek forgalomból történő kivonása 1928 közepére fejeződött be. (Utolsóként az 500 000 és az 1 000 000 koronás államjegy került kivonásra.)

A korona és a pengő átváltási arányát és egymáshoz való értékét - számos bel- és külpolitikai szempont figyelembe vétele mellett - az illetékesek akként állapították meg, hogy 12 500 korona lett egyenlő 1 pengővel. Másként, a pengő pénzrendszer új 1 filléres érméje 125 koronát ért (tekintettel arra, hogy pengő váltópénze is a fillér lett, századrésznyi arányban). Tehát, ha valami 1927-ben pl. 1 pengőbe került, de valakinek (elegendő) új érméje (még) nem volt, vagy régi pénzzel akart fizetni, az ellenértéket 12 500 koronával is kiegyenlíthette. Mivel az átszámítás a mindennapokban sokak számára nehézséget jelentett, sokféle átszámítási táblázat vagy ún. gyors átszámító került kiadásra, melyek másik célja az új pénz népszerűsítése volt. Ezek közül mutatunk be egy érdekes, kétoldalas nyomtatványt, amelyet 6000 koronáért vagy 48 új fillérért bárki megvásárolhatott.

Előbb külföldön, majd Magyarországon is, különösen az 1960-as-1970-es évektől kezdődően, a könnyűzene iránt rajongók egyes köreiben előszeretettel viseltek ruhaneműkön vagy táskákon olyan kisebb-nagyobb jelvényeket/kitűzőket, amelyek a kedvenc zenekarok vagy énekesek fotóját, logóját ábrázolták. Főleg a '70-es-'80-as években Magyarországon is ez fejez(hette) ki, hogy valaki mely könnyűzenei irányzathoz, zenekarhoz kötődik. Nálunk leginkább a csövesek, a rockerek és a punkok hordtak ilyeneket az 1980 körüli években.

Még napjainkban is látni olyan - főleg - fiatalokat, zenerajongókat vagy zenészeket, akik ruháin vagy táskáin zenei tematikájú jelvények láthatók. Ilyen irányvonallal foglalkozó üzletekben mind a mai napig vásárolhatunk zenekaros, hovatartozást kifejező jelvényeket, kitűzőket. E bejegyzésben illusztrációként csak néhány darabot mutatunk be a létező külföldi és magyar darabok közül.

Egyéb tematikájú jelvényeket - pl. a szocialista időszak politikai vagy sport vonatkozású termékeit - numizmatikusok is gyűjtenek, s habár a jelvénytan - latin terminus technikus-szal: insigniológia - a numizmatika mint történelmi segédtudomány gyűjtési peremterülete, nem kell numizmatikusnak lenni ahhoz, hogy valaki komoly, e blogbejegyzésben bemutatott  könnyűzenei jelvényekhez hasonló gyűjteménnyel rendelkezzen, amelyek bizonyos értelemben és mértékben kultúrtörténeti jelentőséggel is bírnak. 

A mai világunkban, amikor a gyermekek egyre kevesebbet olvasnak, meglehetősen nehéz feladatnak tűnik könyveken keresztül megszólítani a fiatalokat. Mégis, ha a családunkban, környezetünkben feltűnik olyan 9-13 év körüli gyermek, aki kíváncsiságot, fogékonyságot mutat a régi pénzek iránt és ráadásul szeret olvasni, még napjainkban is kitűnő ajándék lehet számára Gedai István (szöveg) és Rékassy Csaba (rajzok) 1982-ben megjelent Tinó helyett ezüstpénz című könyve, amely elsősorban ezen korosztály számára készült, de akár idősebb tinédzserek, sőt, még felnőttek is érdeklődéssel és haszonnal forgathatják, dacára annak, hogy immár közel 40 éve jelent meg. Mindenképpen méltó arra, hogy ne merüljön a feledés homályába.

A könyv címe arra utal, hogy egykoron - egyes területeken és időkben, így pl. Szent István királyunk uralkodásának jó részében Magyarországon is - többek között tinó (marha) volt a fizetőeszköz, amit később, fokozatosan, ezüstpénz (dénár) váltott fel. Mára már nem kevés régészeti leletet tártak fel határon innen és túl, amik nemritkán ezüstpénzeket (is) tartalmaznak, főleg a középkor és az újkor időszakából. A könyvben is olvashatunk ilyen leletről, amely főleg a magyar pénztörténet közel egy évezredes múltjából villant fel olyan érdekes történeteket, amelyek nyelvezetüknél és illusztráltságuknál fogva abszolút alkalmasak arra, hogy felkeltsék jó néhány gyermek érdeklődését a numizmatika iránt. Ki tudja, talán egyikük-másikuk közül kerülnek majd ki a jövő azon szakemberei, akik folytatni fogják Gedai István és a többi elismert kortárs magyar numizmatikus (és régész) szakmai munkáját.

Pénzek gyakran jelentek meg a magyar kártyanaptárakon már a szocializmus idején is, például OTP- vagy MÉH-reklámokhoz kapcsolódóan. A fotókon bemutatott, válogatott, numizmatikai vonatkozású magyar kártyanaptárak 1969-2005 közti dátummal készültek, s a korabeli fém- és papírpénzek egyes címleteit ábrázolják, korántsem a teljesség igényével, többségében - az újévi jókívánságon túlmenően -  takarékossági felhívás illusztrációjaként. Habár még napjainkban is készülnek kártyanaptárak, talán kijelenthető, hogy fénykoruk mégis csak a Kádár-korszak idejére tehető.

Aki még a szocializmus idején volt iskolás fiú - hiszen valószínűsíthetően elsősorban "fiús játékszerről" beszélhetünk -, jó eséllyel, feltételezhetően gyűjtött hasonló vagy pont ilyen kisnyomtatványokat (is). Egyfajta játék volt annak idején az iskolai szünetekben, hogy falról leengedve a kártyanaptárakat rá kellett hullajtani a játszótárséira, s ennek köszönhetően lehetett az övéit elnyerni. Mivel az elmúlt két-három évtized iskolás generációi már nem ilyen és ehhez hasonló "játékszerek" közt cseperedtek fel, többségük - érthető módon, például a bakelitlemezekhez hasonlóan - nem ismeri a kártyanaptárakat, és nem is tudja elképzelni, hogy annak idején számos gyermeknek milyen sokat jelentettek, s hogy mennyien gyűjtötték a nem is olyan régmúlt ezen tárgyi emlékeit, melyek sok mai felnőtt gyűjteményében még ma is fontos, vagy éppen kiemelt helyet foglalnak el.

Habár nemcsak numizmatikai vonatkozású kártyanaptárak készültek és találhatóak meg számos gyűjtő gyűjteményében, numizmatikusok számára speciális gyűjtőterületet jelenthetnek a jelen blogban bemutatott, továbbá az itt bemutatásra nem került, de szép számmal még ma is fellelhető, pénzeket ábrázoló kisnyomtatványok, amelyek beszerzése anyagi értelemben a kispénzűek számára sem jelenthet gondot.

A forint pénzrendszer 1946. augusztus 1-jei bevezetésével véget ért a pengő hiperinflációja, amelynek nagyságával - többek között Zimbabwe és Jugoszlávia előtt - még mindig Magyarország tartja a kétes hírű világrekordot. De ha már új pénz, demonstráljuk, hogy jó pénz - gondolták az új politikai hatalom vezetői -, s e célból, a többi mellett, ezüstből készült pénzérmét is forgalomba helyeztek - igaz, csak kevesebb mint 40 ezres darabszámban -, mégpedig a gyűjtői berkekben "vastag Kossuth"-nak nevezett, 835 ezrelék finomságú és 20 gramm súlyú, 1946-os évszámot viselő 5 Ft-ost. Az alacsony kibocsátott darabszám arra utal, hogy nem a mindennapi kereskedelem céljára helyezték forgalomba, hanem sokkal inkább jelképes szimbólumként a külvilág számára, miszerint Magyarország gazdasága kiheverte a pengő inflációját, és már olyan szilárd alapokon nyugszik, hogy csakúgy, mint a korábbi pénzrendszereink idején, ismét képesek vagyunk ezüstpénzt is törvényes fizetőeszközként forgalomba helyezni.

Hogy szélesebb körben is megismerhessék és akár fizethessenek is az emberek új ezüstpénzzel, és mert a mindennapi kereskedelmi forgalom lebonyolításához is szükség volt 5 Ft címletű érmére, 1947 májusában kibocsátottak egy új, 1947-es évszámmal készített Kossuth-érmét, amely éremkép tekintetében megegyezik elődjével, azonban ezüsttartalma és súlya jóval kevesebb, csak 500 ezrelék, illetve 12 gramm. Ez az ún. "vékony Kossuth"-ként ismert pénzünk, amelyből már több mint 10 millió darab készült, s így a magyar népesség számarányát figyelembe véve - szemben az 1946-ossal - szimbolikusan mindenkinek jutott belőle legalább 1 db. Ma is sok háztartásban megtalálható, olyanokban is, ahol nem volt gyűjtő, numizmatikus a családban. Ugyanis az emberek több-kevesebb darabot eltettek belőle, egyrészt emlékbe, másrészt az ezüsttartalma miatt, a 10 és 20 forint értékre szóló papírpénzek későbbi elterjedését követően pedig azért is, mert utóbbiakkal könnyebb súlyuk és nagyobb értékük miatt kényelmesebb és könnyebb volt fizetni, hiszen súlyuknál fogva nem húzták le úgy a pénztárcát, mint az 5 Ft-osok. Az 1947-es Kossuthok fiókba tétele, emlékként való gyakori megőrzésének ténye párhuzamba állítható az 1990-es években forgalomban volt ezüst 200 Ft-osok sorsával. Egyébként nyilván nem véletlen, hogy utóbbi is hasonló súlyban és finomságban készült, és a leggyakoribb évszámok összdarabszáma is megközelítőleg azonos a vékony Kossuth 5 Ft-osokéval. Mivel a két különböző címletű ezüstpénz kibocsátása között 45 évig nem volt forgalmi célra szánt magyar ezüstpénzünk, a 200 Ft-os súlyának és finomságtartalmának, sőt, talán még összdarabszámának megállapításakor is - a forgalmi szükségleten túlmenően - mintaképként tekinthettek a döntéshozók a vékony Kossuth 5 Ft-osra.

Az 1946-os vastag Kossuth 5 Ft-os mind a maga korában, mind manapság keresett és kedvelt érme, amely viszonylagos ritkaságának köszönhetően ún. numizmatikai értékkel is bír. Az 1947-es vékony Kossuth 5 Ft-os - leginkább ezüsttartalmának köszönhetően - szintén népszerű a gyűjtők és a kereskedők körében egyaránt, habár numizmatikai értékről esetében, gyakorisága okán, nem beszélhetünk. Kevesen tudják, de hivatalosan mindkét évjáratú ezüst 5 Ft-os 1977-ig (!) forgalomban volt, igaz, különösen a '60-as évektől, egyre kevésbé lehetett találkozni a vékony Kossuth-tal, míg a vastag Kossuth előtte sem igen volt fellelhető a mindennapi pénzforgalomban. Mivel a '60-as-'70-es években már két másik Kossuth-fejes 5 Ft-os is - alpakkából és nikkelből verve - forgalomba került, érdekességként megemlíthető, hogy 1971-72 fordulóján előfordulhatott, hogy akár háromféle anyagból és méretben készült 5 Ft-ost rejtett az ember pénztárcája, s közülük ekkor bármelyik törvényes fizetőeszköz volt.

A numizmatikai kereskedelem számára (is) elengedhetetlen segédeszközt jelentenek a papír- és fémpénzkatalógusok, az árverési és leíró katalógusok. Ugyanakkor, mint sok más szakterületen, ha valaki kiegészíteni, tökéletesíteni akarja numizmatikai tudását, jártasságát, elengedhetetlenül szükséges, hogy a numizmatikával foglalkozó, vagy azt is érintő (közgazdaság-történeti, gazdaságtörténeti és egyéb) elméleti szakirodalmi munkákat is megismerje. Például: ha valaki ismeri a korona pénzrendszer forgalmi fém- és papírpénzeit, a ritkább és gyakoribb címleteket és évjáratokat, még nem biztos, hogy tisztában van a pénzrendszer bevezetésének és megszűnésének hátterével, amely hiányt néhány elméleti szakirodalmi mű elolvasásával kisebb vagy nagyobb részben, persze, lehet pótolni. Már ha, természetesen, megvan rá az igény.

A fentebb elmondottakat alátámasztva: a mellékelt fotó bal oldalán egy kiváló érmekatalógus látható, jobb oldalán pedig egy nagyszerű, hiánypótló elméleti szakirodalmi munka. Előbbiből több magyar (vagy Magyarországon is érvényben volt) pénzrendszer elsősorban forgalmi érméit, utóbbiból a korona pénzrendszer bevezetéséhez, megszilárdulásához és megszűnéséhez vezető utat, történelmi, pénzügyi hátteret ismerhetjük meg.

Az elméleti szakirodalmi munkák megismerésével lehetővé válik, hogy egy-egy numizmatikai tárgy sokkal többet "áruljon el" magáról, mint amit amúgy tudtunk, gondoltunk róla. Ha úgy tetszik, a tárgyak egyszer csak "elkezdenek beszélni". Számos esetben a történész, régész, művészettörténész, muzeológus és még más, egyéb tudományág, szakma is numizmatikai tárgyak, például érmeleletek segítségével egészíti ki vagy tökéletesíti szakmai tudását, aminek eredményét aztán szakmai írásokban, kiállításokon bocsátják a nyilvánosság elé. A numizmatikát éppen ezért, nem véletlenül, a történelem segédtudományaként tartják számon. A felsorolt szakterületek szakemberei sok esetben egyben - nem meglepő módon - numizmatikusok is, akiknek túlnyomó többsége nemcsak a katalógusokat, de az elméleti szakirodalmi munkákat is jól ismeri. Aki tehát hivatásával összefüggésben, vagy akár "csak" hobbijának hódolva, de komoly numizmatikai tudásra akar szert tenni, annak egyaránt fontos és nélkülözhetetlen a katalógusok és az elméleti szakirodalmi munkák ismerete is.

"Fogsz egy bélást és rádobod a zsinórra." - mondja Deák "Bill" Gyula gyermekekkel játszva egy kőbányai telepen, a Kopaszkutya című, 1981-ben készített legendás rockfilmben. A mai 50-es-60-as korosztály jó része bizonyára ismeri és még emlékszik a mai blogunk címében szereplő fogalomra, azonban a fiatalabbakra vonatkozóan már minden bizonnyal jóval kevésbé igaz ez a megállapítás.

1970-1995 között volt forgalomban az a sárgarézből (réz és cink ötvözetből) készült 2 Ft-os, amelyet a korabeli közbeszédben nemritkán "bélás"-ként neveztek. Anélkül, hogy bonyolult nyelvészeti fejtegetésbe bocsátkoznánk, röviden itt most annyit tartunk szükségesnek megemlíteni, hogy a kifejezés eredete valószínűsíthetően - tehát nem bizonyossággal - egy kártyajátékhoz és francia-olasz nyelvterülethez kapcsolódik, amiből egy jelentésbeli torzulást követően alakult ki a magyar elnevezés. "Az érme hétköznapi bevett, nem hivatalos elnevezése valószínűleg a 19. században oly népszerű kalabriász nevezetű kártyajátékból származott, amelynek kései utóda az alsós, illetve az ulti. Itt a király és a felsős által alkotott kártyapárt hívták beau, belle, bella néven. A 'szép', 'előnyös' jelentéstartalom ment át aztán a két kártyalap kettősére, amelyből a köznyelvben a bélás elnevezésű számnév vált." - írta Tóth Csaba elismert numizmatikus Adj egy bélást! című munkájában, amiből egyrészt kiderül, hogy az elnevezés kialakulására szolgáló magyarázat - vélhetően többszöri elolvasást követően is - az olvasó számára eléggé bonyolultnak tűnhet, másrészt, hogy a 'Béla' keresztnévhez semmi köze nincsen.

A bélások közül érdemes megemlékeznünk az 1973-as évjáratról. Mivel egy-egy forgalmi érméből különböző évszámokkal, évjáratonként, legtöbbször több millió vagy több tízmillió darabot is forgalomba bocsátanak, hamar legenda szövődött az 1973-as évszámmal, "mindössze" 820 ezer darabszámban kivert példányok köré, miszerint jóval értékesebbek a többi évjárattal kivert társaiknál, merthogy összetételüket tekintve aranyat is tartalmaznak! Nos, ez a vélekedés minden alapot nélkülöz, mint ahogy erről bármelyik, a forint pénzrendszerrel foglalkozó érmekatalógusból is meggyőződhetünk, ahol nyoma sincs aranytartalomra vonatkozó utalásnak. Ha tehát valaki, aki numizmatikában nem túl járatos, ilyen évjáratú bélást találna otthon és jelentős összeget remélve értékesíteni szeretné, annak rossz hírt jelenthet, hogy eladása révén biztosan nem tehetne szert nagyobb bevételre.

"Bankjegy" és "Államjegy" egyaránt több mint 200 éve ismert fogalom. Ennek ellenére, még manapság, szakmai körökben, ismert numizmatikusok és történészek, tankönyvíró történelemtanárok is nemritkán összetévesztik őket, figyelmetlenségből, nemtörődömségből vagy kellő ismeret hiányából adódóan, annak dacára is, hogy legtöbbször a pénzjegyeken, így a bankjegyeken vagy államjegyeken lévő szöveg is egyértelműen megjelent, megjelenik, csak el kell olvasni. Éppen ezért, a helyes használat miatt fontos, hogy röviden, lényegre törően, tisztázzuk, bonyolult közgazdasági fogalmak, meghatározások nélkül, hogy melyik mit jelent?

A mellékelt fotó felső részén az Osztrák-Magyar Monarchia 1916-os 1 koronás Bankjegye látható. A "bankjegy" szó is olvasható rajta. Bankjegyet egy adott állam által bankjegykibocsátási joggal felruházott bank adhat ki, 1916-ban ez hazánk esetében az Osztrák-Magyar Bank volt, ma pedig a Magyar Nemzeti Bank. Mindkét intézmény kizárólagos bankjegykibocsátási monopóliummal rendelkezett, tehát csak ők adhattak ki, adhatnak ki bankjegyeket. A 20. század elején, a képen látható 1916-os 1 koronáshoz hasonlóan, a többi bankjegyet is át lehetett váltani ún. ércpénzre, [vagyis arany és ezüstpénzre], ahogy ez a bemutatott bankjegy szövegében is olvasható.

A csatolt fotó alsó részén a függetlenné vált Magyarország 1920-as Államjegye látható. Ezen az "államjegy" szó olvasható, amiből egyértelműen kiderül, hogy nem bankjegyről van szó. Államjegyet általában zűrzavaros politikai és gazdasági körülmények között, pl. háborús időszakban, vagy azt követően az állam szokott kibocsátani. Tehát az államjegyeket az állam adja ki, a bankjegyeket pedig bank adja ki, ebből is következően, az államjegy nem bankjegy, a bankjegy pedig nem államjegy. A mellékelt fotón látható kék színű, 1920-as államjegy elfogadását az állam kötelezővé tette, kényszerűen mindenhol el kellett fizetéskor fogadni, ún. kényszerforgalommal bírt és távolról sem volt átváltható ércpénzre, tehát arany vagy ezüstérmére.